Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

a képeket nézegette, először tárult fel teljességgel a kataklizma szörnyű horizontja. Egyszerre a boldogság jóízű árama öntötte el, amikor arra gondolt, hogy néhány óra idegeket őrlő izgalmával ő is hozzájárult ahhoz a nagy munkához, amely ezeknek a képeknek kísértő rossz emlékét is ki akarja irtatni a szenvedő nemzet emlékezetéből. Nyáry báró lépett be a szobába, és ahogy megpillantotta Ivánt, kellemetlen érzés árnyéka húzódott el az arcán. A belső szobába mentek, Iván átadta a feljegyzéseit. — Azt hiszem, a báró úrnak szól ez... Nekem csak címet adtak, nem mondtak egyebet. A báró átfutotta az írást. — Igen ... igen, nekem szól... Mi, hát bizonytalan a helyzet? Nem tudják az emberek, hogy mit csináljanak?... No jó, jöjjön el holnap a Belvárosi Kávéházba este, vacsora után. Egy kis összejövetelünk lesz, ott majd tájékozódhat mindenről. A báró felállt. — Bocsásson meg, nem tartóztatom tovább, legyen holnap szerencsém. — Visszaadta az írást Ivánnak. — Ezt meg, legyen szíves, iktattassa be a másik szobában. Iván kiment, és a fiatalembernek adta át az írást. Az unott egykedvűséggel vette kezébe, ráütötte a bélyegzőt, sorszámmal látta el, bevezette az iktatókönyvbe. Izgalmak, szenvedések, kockázatok nehéz gyümölcse szürkén vonult be a többi akta közé. Iván ezt már meg se várta, kedvetlenül, leverten hagyta ott a nemzetmentés központi hivatalát. Semmi nagyvonalúság, semmi erő. Amikor tettekre lenne szükség, akkor iktatnak, könyvelnek, lajstromoznak kényelmes hivatalok puha székében. Hol a vezér, hol a mindent kockáztató lendület? Amíg a lépcsőn leért, Iván leverten állapította meg, hogy nincsen, és az a munka, ahová társnak szegődött, kis termetű emberek ártatlan játéka csak, akik szeretik hazájukat, szeretnének tenni is azért valamit, de legfőképpen szeretik a saját kényes bőrüket. A nagy pillanatok hozzájuk illő nagy ember hiánya miatt lassan-lassan magtalan remények hosszú óráivá idültek. 64