Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

azt a botrányt rendezték, ő nem tehet arról, hogy szép... hiszen én láttam volna... sohase nézett rájuk... Bodák úr... Iván kezében éppen a cigarettatárcája volt. Megmarkolta az ezüstszelencét, és felfakadó nehéz keserűséggel, magasra lendülő kézből vágta a szoba sarkába. A cigaretták kihullottak, szertegurultak a padlón. Lovákné ijedt alázattal, hátráló lépéssel ment ki a szobából. Bement a konyhába, behúzta az ajtót maga után, és szomorú biztossággal állapította meg önmaga számára. — Bolond, hát bolond ... biztosan szerelmes. Iván csontjaiban az átvirrasztott éjszakák fáradtsága ólmosodott. Ledűlt a díványra pihenni, de a semmibe meredő szemek nem tudtak lecsukódni. Más is akarja, más is kívánja, ez a két mondat pergett agyában bénító egyformasággal, mint a villanyreklám betűlánca. A feje felett, egy emelettel feljebb laknak Máriáék, talán most éppen pontosan felette áll, csak vékony famenynyezet választja el őket. Ez a közelség és a valóság irtózatos messzisége nyugtalanná tette Ivánt. Felugrott, és lerohant az utcára. A Duna-parton végig, az Erzsébet-hídon át ment Pestre. A címet vette elő, amit még Bakos András bízott rá. A fáradtság és a hideg eltűnt a testéből, a sietésben kimelegedett, mire felért a második emeleti ajtó elé. Már a csengőgombon volt az ujja, amikor a szeme a névtáblára tévedt. Nyáry Albert báró. Iván elnevette magát. — Hát őhozzá visz az út?... Ezt megmondhatta volna az öreg Bakos. Becsengetett. Az irodában kifésült fejű, elegáns fiatalember ült. — A báró urat tetszik keresni? Iván a vállát vonta. — Én nem is tudom, kit keresek, nekem csak annyit mondtak, hogy ide jöjjek. — Akkor tessék leülni, a báró úr mindjárt jön. A falakon képek, plakátok voltak kifeszítve, feldarabolt térkép, vérző ország, döglött oroszlánon rágcsáló egerek, egy pusztuló állam tragikus ábrázolása. Iván előtt, amíg 63