Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Bocsásson meg ... Abris elcsodálkozott. — Miért? ... Nincs miért. Hirtelen Iván mellé lépett, egészen közel hozzá, és fojtott keserűséggel súgta Ivánnak. — Ha Pesten lesz, és véletlenül meglátná, hogy ütik a testvéremet ... hát... igen ... mondja meg nekik az úr... azoknak, akik ütik . .. hogy mi azért magyarok vagyunk „.. Isten áldja meg. Iván egyszerre úgy érezte, hogy megtalálta a feleletet az előbbi miértre. Abris szavaiban, azokban, amiket most mondott. Lassan, izgalmas várakozásban teltek az órák. Tizenegy felé a paraszt kiment a lovakhoz, felszerszámozta őket, és befogott. A szekér a félszer alatt állt, nem húzta elő az udvarra, az istrángot sem akasztotta be, nehogy a poszt észrevegyen valamit. Bement Ivánért, intett neki, hogy jöhet. — Ha majd a poszt elment, én kinyitom a kaput, a tekintetes úr meg üljön fel, de gyorsan osztán, mert már megyünk is akkor. Holdvilágos volt az este. Lámpavilág már csak imitt-amott szűrődött ki az apró ablakok mögül, ahol fáradt emberek tértek nyugovóra. Ivánnak fájdalmas vágyakozás fogta el a szívét, amikor az apró világos ablakokat nézte. Ügy érezte, hogy tán sohase lesz neki az otthoni, jó puha, lámpafényes nyugalomban része. Emlékezett, hogy amikor fogságba esett, és az ellenség szakadatlan marsban vitte őket messze be a saját országába, nem fájt neki sem az éhség, sem a fáradtság. Csak azok a világos ablakok fájtak, amelyek a falukon való éjszakai átvonulások közben világítottak kegyetlen kívántatással a szemébe. A házaknak ez a világító szemgolyója a messze futott béke, nyugalom, család áhítozott melegét kívántatta vele. Kint az utcán a poszt a kapu előtt császkált el. A paraszt felfigyelt, és a kapuhoz osont. Utánalesett a katonának, és amikor látta, hogy az már jól előrehaladt, hatalmas lendülettel tárta fel a kapu két szárnyát. Iván felugrott a szekérre, a paraszt elkapta a ló gyeplőjét, fel sem ült, hanem 56