Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút
Két part közt fut a víz
a lovak közé csapott, ő maga meg a szekér mellett szaladt. Ki az útra, ott meg lefordult a dombnak. Sebes rohanásban volt már a szekér, amikor ő is felugrott, és lekicsinylő nevetéssel fordult vissza az ülésen. — Na, most már jöhettek, koma! Űjra a lovak közé vágott, éktelenül zörgött a szekér, messzire szétterült a lárma az éjszakában. — Drrr .. Lövés dördült el, Iván ismerős süvítést érzett a füle mellett. Lekapta a fejét, előrehajolt az ülésen. — Drrr ... A golyó messzire csapódott le mellettük. Elérték a hidat, az országhatárt. A paraszt megint visszanézett. —' Lűhetsz mán, koma ... Megcsendesítette a lovakat, nyugalmas poroszkálással haladtak tovább az országúton, Iván lelkébe is egyszerre a csönd és a hirtelen jött nagy nyugalom költözött. Nagyot szippantott az új levegőből, és úgy érezte, hogy az csakugyan más. Jókedve jött, beszélni kívánt. — Hát aztán sokszor csinálja végig ezt a kis kirándulást? A paraszt legyintett az ostorával. — Majd mindennap, tekintetes úr ... — És nem fél, hogy észreveszik vagy megismerik? Nevetett. — Ügy kell azt csinálni, hogy ne vegyék észre. Reggel lesz, mire visszaérek, de persze nem megyek egyenesen haza, hanem ki a fődre. Munkába állok, mintha semmi se lett vóna. Egyszerű ez nagyon, csak meg kell csinálni. A vicinális állomásához értek. Iván leszállt a szekérről. Elővette a pénztárcáját, és mert nagyon hálás volt, és mert érezte, hogy jutalmaznia kell, nagy pénzt vett elő. Száz koronát. Odaadta. A paraszt elvette a pénzt, megnézte, és zord ridegséggel szólt. — Uram, ez kevés ... Iván meglepődött. — Hát hogy volna kevés? 57
