Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Csak ne tessék aggódni, Ábris majd elintézi a többit... Magára hagyták Ivánt a szobában. — Tessék csak lefeküdni nyugodtan — szólt oda elmenőben Abris —, én majd gondoskodom mindenről. Olyan természetes, magától értetődő jósággal történt mindez, hogy Iván elé, amikor magára maradt, bántó nyugtalansággal meredt ez a kérdés: miért ? Miért teszik ezt vele, ez a két zsidó, miért kockáztatja a megélhetését: a kocsmáját az egyik, akinek pedig az öccse odaát nem tud tanulni, mert nem engedik,? És miért szalad most a másik, hogy az ő útját egyengesse ... miért? ... Nehezen tudott Iván választ találni az elébe meredő miértre. A zsidó lélek titokzatos, kiszámíthatatlan, a zsidó lélek: a legjobb jóság és a leggonoszabb gonoszság. Fantasztikum és mégis szilárd, biztos logika. A zsidó nem a jóságért jó, és nem a gonoszságért gonosz. A ľart pour ľart nem gyökerezett meg soha a zsidó lélekben. Délben enni hozott neki Ábris, és este, amikor elsötétült az utca, bejött a szobába, felvette Iván táskáját. — Mehetünk. Iván nem kérdezte: hová mennek. Indult utána. A falu túlsó végén, a legutolsó házba mentek be. Magas, erős fiatal paraszt nyújtotta kezét Ivánnak, amikor beléptek a házába. Ábris már mindent elrendezett, ismerősként fogadta Ivánt. — Tessék leülni, most még nem mehetünk, csak majd tizenegykor, ha váltás lesz. Elmagyarázta, hogy éppen az ő háza előtt áll a poszt, azt tizenegykor váltják, de nem úgy, mint hajdanában, hogy az új őr kiment a posztra, és a fáradt őr helyébe állt. Itt ezek most, ha letelt az idejük, bemennek a laktanyába, onnét azután kiküldik maguk helyett a sorosat. Ez eltart vagy öt percig, ezt az időt kell felhasználni. Ábris felállt. — Na, de én megyek ... hát szerencsés utat. Iván hálásan nyújtotta kezét a fiatal zsidónak, és hirtelen az jutott eszébe, hogy ugyanez a kéz csattant el, alig néhány hete, egy másik zsidó arcán. Zavartan, megszégyenülten dadogta: 55