Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

A csendőr a fényképet vette fel, végigmustrálta, szemtelen nevetés csillant fel a szemében, még a nyelvével is csettintett. Iván torka száraz volt, kényszeredett, megalázott mosollyal felelt. A csendőr a másiknak mutatta, az is mondott valamit, amit nem értett meg Iván, azután letette a képet, és a többi írást nézegette. Az a levélpapiros került a kezébe. Iván a szíve verését a halántékán érezte. A csendőr belepillantott az írásba. Ivánra nézett, mosolygott. — Szerelmes levél? ... Iván alig bírta visszatartani a megkönnyebbülés sóhajtását. — Igen. Elengedték. Erőtlenül, bódult aggyal, részeg módjára támolygott ki a szobából. A kocsmáros, amikor egyedül látta visszatérni, kivirult ábrázattal fogadta. — Na ... mi volt? — Semmi... szamárság, megmotoztak. A kocsmáros titokzatos érdeklődéssel faggatta. — És találtak valamit? — Hát mit találhattak volna? A kocsmáros elkomolyodott. — Csak úgy kérdeztem ... Visszamentek a szobába, a kocsmáros az ablakfának dőlve nézte Ivánt. A csizmájára mutatott. — Ebben a csizmában nem jó ilyen útra indulni... Iván meglepetten nézett rá. — Miért? A kocsmáros lehajolt, és a csizma sarkát kezdte tapogatni. — Uraságod katonatiszt volt, lovasságnál szolgált... — Hát ezt honnét tudja? — ... itt a nyoma, a sarkantyúkoptatás... mert, ugye, láncos sarkantyút tetszett viselni? — Igaz, minden igaz, maga nagyszerű detektív, csak éppen hogy nem a lovasságnál szolgáltam, hanem a géppuskánál... de egyre megy, lovon jártam. A kocsmáros atyás jósággal nézett rá. 52