Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Legitimace ... Iván előrehajolt, mint aki nem tudja, mit akarnak tőle. — Legitimace. Iván németül felelt. — Legitimation? A csendőr már tudta, hogy aki ilyen nehezen ért, annak nincsen igazolványa. Németre fordította ő is a beszédet, a táskához lépett, és intett Ivánnak. — Kommen Sie ... A csendőrlaktanyába mentek. Iván elöl, a két csendőr utána, az egyik a kezében lógatta a táskát. Bent a szobában a táskát vették elő. Kihánytak mindent belőle, de nem találtak semmit, ami gyanús lett volna. — Hová megy? Iván már útközben kigondolta a hazugságot. Egy falu nevét mondta be, ahová nem lehet vonaton utazni, hanem itt kellett leszállni, és innét továbbmenni. Az a másik falu még vagy tíz kilométerre volt. — Miért aludt a kocsmában? Miért nem indult már el? — Szekér után küldtem, és vártam a fuvarost. — Hát oda miért megy? Iván vakmerő nyugalommal vágta ki magát. — A menyasszonyomhoz. A másik csendőr a zsebeit kezdte átkutatni. A belső zsebéből kihúzták a bőrtárcáját, néhány irat volt benne, meg egy fénykép. Máriáé. Egyszer, amikor náluk volt, a fényképalbumot nézegette, akkor csente el. Mária volt rajta, valamelyik kiránduláson készült, a fűben heverészett, fejét két tenyerére tette, dús nagy haja körülkoronázta az arcát, úgy nézett bele hetykén, jókedvűen, szépségesen a fényképező lencsébe. Ivánt a csendőrök eddig nem tudták nyugalmából kizökkenteni. Hanem most, * amikor az asztalra terítve látta az iratait, egyszerre eltűnt minden vér az arcából. Az asztalon, a többi irat között, ott feküdt egy darab levélpapiros is, tele apró betűkkel. Az ő feljegyzéseivel. Döbbenettel eszmélt rá, hogy erről a papirosdarabról elfeledkezett. Végigfutott rajta a hideg. Vége mindennek. 51