Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— De azt is ütik ám, aki nem érdemli meg. A kocsmáros felállt, indult kifelé. Hamiskásan csillant a szeme. — Hát van olyan zsidó, aki nem érdemelné meg, hogy legalább egyszer életében meg ne verjék? ... Megyek már, felkeltem az asszonyt, készítsen valamit reggelire. Iván, ahogy egyedül maradt, az ablakhoz lépett. Kint az alvó falu ébredt, harangszó hallatszott be az üvegen keresztül, szekerek haladtak az országúton, ki a mezőre. Túl a falun, ahol az országút egy lankás domboldalon ereszkedett le, a kis kőhídon túl, ott kezdődött a másik ország. Nem volt ott annak semmi nyoma, a föld arrébb se volt barnább, az erdő is éppúgy sárgult odaát, mint itt, és a varjúnak sem állt senki útjába, amikor a híd felett repült. Csak az ember, csak az ember... Arra gondolt Iván, hogy nem lehet Isten akarata szerint való az emberek sokféle országa, mert hiszen nincs annak semmilyen nyoma a föld végtelen tenyerén. A bűnbe esett emberiség találta ezt ki, hogy már ezen a földön megkezdhesse purgatóriumi gyötrődését. A kocsmáros cselédje hozta a reggelit, utána bejött a kocsmáros is. — Tessék ezt elfogyasztani, azután meg jó lesz, ha lefekszik uraságod, itt ez az ócska dívány... — hunyorított. — Az éjszaka úgyse lesz sok alvás, tessék előleget venni belőle. Reggeli után Iván csakugyan lefeküdt. A kocsmáros csendesen húzta be maga után az ajtót. Már néhány órát alhatott, amikor a nyíló ajtó, utána egy kíméletlen hang felriasztotta. — Hun a kocsmáros? ... Nincs itt? Iván a hirtelen ébredők nyerseségével felelt. — Hát nem látja? Nézzen körül!... — azzal visszafeküdt, és aludt tovább. Negyedóra múlva újra nyílt az ajtó. Két tányérsapkás csendőr lépett be. Egyenesen Ivánhoz mentek, Iván felült, és álmosan dörzsölte a szemét. Az egyik csendőr a tenyerét nyújtotta feléje. 50