Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

pucsban, alsóruhában jött Iván elé. Álmos szemmel nézett végig rajta. — Mit parancsol? Iván nem felelt mindjárt, hirtelen maga sem tudta, hogy mit kérjen. Arra nem is számított, hogy kocsmában kérni szokás valamit. A kocsmáros még egyszer végigmustrálta, és mint aki a néma beszédből is ért, már nem várta, hogy Iván válaszoljon. — Tessék utánam jönni. Bementek a belső ivóba, Iván körülnézett, és már le akarta tenni a táskáját. A kocsmáros intett. — Nem, nem, csak tovább, ide... Beljebb mentek egy szobával, amit már a kocsmáros maga használt. Itt már barátságosabb hangon beszélt Ivánnal. — Tessék itt megszállni... Iván idegesen akart szólni. — ... nem, most már nem lehet, mert, ugye, át akar menni uraságod? Későn tetszett jönni, most már nem lehet, várni kell estig. Nem volt Ivánnak mit tennie, lepakolt. A kocsmáros egy ócska köpönyeget kapott magára, és leült Iván mellé. — Pestre? — Igen. — ...? — Az egyetemre. Mosolygósra húzódott a zsidó kocsmáros arca. — Ott most ütik a zsidókat, oda most nem jó menni. Iván is elnevette magát. — Én nem félek, engem nem ütnek. — Azt látom ... nekem is van egy öcsém Pesten, orvosnak készül, azt írja, hogy nem engedik be az egyetemre, most hát elment a zsidó kórházba gyakorolni... nem árt az... majd elmúlik, aki megérdemli, annak nem árt a verés. Iván nevetett, mert meglátta a zsidó kocsmáros simuló alkalmazkodását. 49