Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iából, elmondta, miből felelt, kivel verekedett, ez meg, Iván, hazajött, köszönt, többet nem beszélt a maga dolgáról. Az anya szíve megérezte, hogy Iván is szereti, mert lélekben jó volt, mert az apja szláv jóságát örökölte, de hideg volt, és kemény, mert az apja egész szláv lelkét kapta örökségül. Ügy nőtt fel mellette, mint a magányos fa, amelynek levelei csak önmaguknak suttognak. A másiknak voltak jó pajtásai, Iván is szeretett játszani, a gazságokat is együtt követte el a többi kis csirkefogóval, de közel nem tudott hozzá jutni egyik sem. Felmászott velük a diófa tetejére, de nem engedte nekik, hogy lezárt könyvei fedelét felnyissák. — A déli vonattal mégy? — Nem, hajnalban. — Van útleveled? — Amikor jöttem, akkor se volt. Aggodalmassá vált Bodákné hangja. — Vigyázz, fiam, baj ne érjen... aggódom miattad. Iván kedveskedni próbált, megölelte a szürke hajú öregasszonyt. — Rossz pénz nem vész el, anyám. Másnap hajnalban vonatra ült, és nem volt még hat óra sem, amikor leszállt egy kis csöndes határszéli állomáson. A forgalmi irodában még égett egy elfelejtett petróleumlámpa, a kijárat mellett szuronyos katonák álltak. Iván még idejében észrevette, egy ácsorgó teherkocsi mellé húzódott. A katonák azért álltak ott, hogy az érkező utasokhoz kellemetlen kérdéseket intézzenek: miért jött? kihez jött? meddig marad? hol az igazolványa? — amire Iván, akármelyikre is, nehezen tudott volna választ adni. Nem kellett sokáig várakoznia, mert a katonák, ahogy végigkérdezték a néhány érkező falusit, bevonultak a váróterembe. Iván a kézitáskát a kézében szorongatta, messzire került az állomástól, és kint a váltók körül átugrott a kerítésen, lement az országútra. Az állomással szemben volt egy kocsma, oda ment be. A kocsmáros csak éppen akkor kelhetett fel, mert pa48