Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

I II — Miért sietsz annyira vissza, fiam?... Hiszen alig voltál még valamit is idehaza ... Iván kis kézitáskába szorongatta össze a szükséges hol­mikat. Abbahagyta a csomagolást. — Mennem kell, anyám. özvegy Bodákné gyanakvó féltéssel nézett a fiára, be­szédes, szelíd szeme kutatva követte minden mozdulatát. — Tán valaki miatt sietsz?... Hiszen az előadások csak októberben kezdődnek ... te magad mondtad. Iván mentegetőzött. — Van néhány elmaradt vizsgám, azokkal szeretnék vé­gezni, itthon meg nem tudok tanulni... Karácsonyra úgyis hazajövök, vagy még hamarább. Bodáknéból a fájdalmas anyaság szomorúsága szólt. — Fiam, te most se vagy bizalommal hozzám ... te nem szoktál a tanulás miatt sietni, neked az nem okozott eddig gondot. Iván tréfára fordította a szót. — Nem lehessen tudni, anyám, nincs-e lány a dologban.. . Bodákné nem faggatta tovább, mert ismerte a fia csukott lelkét, tudta, hogy ha nevet, akkor már rejteget valamit, valami nagyon komolyat. Ilyen volt az apja is, azt is hány­szor meglepte, amikor elborult homlokkal ült az irodájá­ban. Az is, ha olyankor kérdezte, mindig nevetni kezdett, és valami keserű viccet mondott. Iván már kölyökkorában zárkózott volt, sohase tudott kedveskedni, hízelgő csókkal nem csimpaszkodott az anyja nyakába. A másik fia, akit a háború pusztított el, az tudott jó lenni hozzá, minden kamasztitkának ő lett a hordozója. Ha hazatért az isko­47

Next

/
Thumbnails
Contents