Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Cigarettafüstjén keresztül nézett körül a szomorú magyar fejeken, és minél tovább simogatta őket a nézésével, annál jobban telt el a szíve szomorúsággal. Egy bukott nemzet esdő kopottsága vigyorgott feléje a vállak közé húzott, reménykedővé kényszerített arcokról. Ezek a hivatalnokemberek, akik — nincs tán egy éve sem — boldog nyugalommal ülték hullámossá hivatali karosszékük párnáját, és szilárd hittel hitték az élet változatlanságát, erre a földindulásra, amelyben éppen éltek, fuldokolva kapkodtak levegő után, életüknek az állam megingathatatlanságára alapozott, nyugodt ívben lendülő vonala után. Káprázatban éltek, magányos óráikíban talán még csíptek is egyet a karjukon, vajon álmodnak-e csak, vagy ez igazán igaz, ami itt körülöttük, mellettük, fejük felett zuhog... A körülöttük sistergő történelem kábulttá kólintotta őket, süketek voltak, mint a párzó fajd. Iván a messziről érkezők hideg szemével tudta még nézni az itt rekedt lelkeknek ezt a kóválygó iránykeresését. Arra a beszélgetésre gondolt, amely megérkezése másnapján közte és az öreg törvényszéki elnök, László Béla között folyt le. Elhatározta, ha azért hívták, hogy a tanácsát meghallgassák, akkor ő most is csak úgy fog beszélni, mint akkor. Amikor már az utolsó ember is belépett a szobába, Bakos csendesen, megfontoltan kezdett beszélni. — Fájdalmas, hogy sorsunk kikényszerítette ennek az értekezletnek az összehívását. Most már elérkeztünk odáig, hogy számolnunk kell az adott helyzettel, és nem szabad ölbe tett kézzel néznünk a dolgok fejlődését... Kormos, aki már délelőtt hosszabban beszélgetett Bakossal, az asztalra csapott. — Védekeznünk kell! Bakos komolyan bólintott. — Igen, védekeznünk kell... Szemző a kis teaasztal fölött Iván füléhez hajolt, és mintha a cigarettájából akarna szippantani, a tenyere mögül suttogta feléje: 36