Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— És ha megmondtam volna, ha beteszik egy cellába, és ottfelejtik néhány hónapig, báró úr? A báró elhallgatott. Iván folytatta, de most már halálos komolysággal. — Nézze, báró úr, én hűségesküt tettem az osztrák császárnak, azután Károlyi Mihálynak, azután Kun Bélának, most nem is tudom, kinek, egy új földi hatalomnak. Higgye el, báró úr, engem sohasem izgattak túlságosan ezek a hűségeskük, ez a középkori, itt felejtett valami. Kollektív nyilatkozatok. Ostobaság attól, aki kívánja, és én sohase leszek hozzájuk hasonlóan ostoba, hogy ezt meg ne adjam. Miért ne?... Az emberi életirányok nem ilyen apróságokhoz igazodnak, higgye el nekem, báró úr. Nyáry nem válaszolt, és egész úton nem beszélt többet. A menetlevelet azonban igénybe vette ő is, hanyag kényelemmel ült a másodosztály kopott díványára, melyet a tiszti menetlevél ingyen biztosított neki. Beregszász előtt egy állomással kellett leszállnia, és amikor a vonat lassítani kezdett, kihívta a folyosóra Ivánt. Fontosán, súlyosan hullatta a szavakat a vonat zakatoló lármájába. — Kérem magát, ezt az ügyet azzal az aláírással tartsa titokban, ne tudjon arról senki... nézze, nekem ez igen kellemetlen lenne... nem magyarázom bővebben, hiszen megért... ugye? ... Iván bólintott. — Természetesen, báró úr, úgy lesz, ahogy kívánja, majd szólok Klárinak is. És amikíor megállt a vonat, kihűlt, kurta kézfogással vettek búcsút egymástól. Nemsokára befutott a vonat Beregszászra is. Az állomáson őrség állt, simán ment a vizsgálat, és figyelmeztették Ivánt, hogy másnap jelentkezzék a katonai parancsnokságon. — Maga most a nagynénjéhez megy, ugye? — Igen. Elkísér? A kora reggeli órák induló élete, a kósza járókelők barátságtalanná tették az utcát. Iván egészen a kapuig kísérte Klárit. Útközben nem beszéltek, csak Klári kérdezte egy szer: 31