Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Ugye, azért fogunk sokszor találkozni? Iván elgondolkozva adta a választ. — Igen ... talán ... — Amikor aztán a kapu előtt álltak, és Iván a kezét nyújtotta, Klári hirtelen fogant indulattal kapta el Iván fejét, és erősen, nedvesen csókolta meg a száját, és rá se nézett többet, hanem besurrant a nyitott kapun az udvarba. Iván elbámészkodott, pillanatokig tartott, amíg összeszedte magát. Elindult hazafelé. Útközben csak úgy magának mondta: — Majd meglátjuk, Klári... majd meglátjuk ... Másnap reggel, ahogy az utcára lépett, látott ugyan Iván a házakon imitt-amott idegen feliratokat, valahogy megértette, mert hasonlított az oroszhoz, de amit keresett, azt nem találta. Az utcák olyanok voltak, mint máskor, a nagy történések csak pillanatokig tartó külső nyomokat hagynak a kisvárosi utcák életén. Ismerősöket látott, a hivatalnokok munkába indultak, kicsit kókadt fejjel, de azért reménykedve, hogy nem tart ez az egész sokáig. A törvényszéki elnökkel találkozott, nagy, erős, rózsaszín bőrű emberrel, aki már meszsziről hangosan üdvözölte. — Szervusz, Iván, szervusz ... Mi hír arrafelé? ... Amikor odáig ért, hogy „arrafelé", akkor már suttogóvá vált a hangja, a nyakát is a válla közé húzta, és görbülő hüvelykujjával mutatott a zsidó templom irányába: Budapest felé. Iván megállt, derűs szemmel simogatta végig az öregúr reménykedő arcát. — Semmi különös, Béla bácsi, csak épp hogy nehéz hazajönni, meg aztán hogy megint borravaló jár a Keleti portásának. — Hát a csehekről mit tudsz? Ti ott többet hallotok... Ezt már megint halkan mondta, közel hajolt Iván füléhez. Iván nevetett. — Annyit, hogy itt vannak. Az öregúr arca haragossá vált, megvetően legyintett. — Mesebeszéd! Tegnap üzent be Daróczy, hogy csak várjunk türelemmel, rövidesen változik a helyzet... Hát ez őrület, kérlek alássan, gondold meg, hogy színtiszta magyar 32