Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Mert nincsen ... — Hát nem szereztek az antantmissziónál? — Nem is gondoltam arra, hogy Beregszászra útlevél keü. — Pedig bizony kell — felelte a báró, ami annyit jelentett, hogy neki van. — Szólhatott volna, báró úr, Pesten, ha tudta, hogy kell. — Honnét gondolhattam volna én, hogy maga ezt nem tudja? Nem volt ebben a feleletben semmi bántás, és a báró szemszögéből nézve hibátlan logikájú volt. Honnét tudja ő azt, hogy ennek a Bodák Ivánnak nincs útlevele? És mi köze neki a Bodák Iván útleveléhez? Eleget szaladgált ő a sajátja után, még az kellett volna, hogy Bodák Iván dolgát is ő gondozza. Igaz ugyan, hogy ez a Bodák Iván a kommün alatt három hétig rejtegette a lakásán, és amikor a házmester feljelentette, mert gyanakodni kezdett azokra a csomagokra, amelyekben délben, este enni vitt a bárónak és házkutatók jöttek, hirtelen az ágyba dugta a bárót, maga pedig betegséget színlelt, és a báróra feküdt. Kellemetlen volt, az igaz, majd megfulladt, de mégiscsak sikerült. Utóvégre Bodák Iván csak hazája iránti kötelességét teljesítette, amikor egyik főurának életét életre-halálra óvta. Ez kötelessége volt, a kötelességért pedig nem jár jutalom, sem viszonzás. Ezt a gondolatsort Iván fűzte így egymásba, és amikor a végére ért, nagyon szomorúan szólt: — Nem baj, majd csak lesz valahogy. Együtt mentek vacsorázni, utána a báró búcsút vett tőlük. — Nekem még egy látogatásom van, onnét megyek az állomásra. Igazán sajnálom, hogy nem mehetünk együtt... apropó, mi a szándékuk? Klári szólni készült, a hordárral való dolgukat akarta elmondani, de Iván a szemével intette le. Egykedvűen válaszolt. — Majd csak lesz valahogy ... — No jó, hát adieu ... 23