Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Ahogy egyedül maradtak

1 a kávéház szögletasztalánál, Klári első dolga volt megkérdezni Ivántól, miért nem lehetett elmondani a bárónak, hogy az öreg hordár fogja őket becsempészni a vonatba. Iván nagy barna szemében az egyedülvalók ereje csillant meg egy rövid pillanatra, amikor kezébe vette a lány kezét. — Kicsi húgom, majdnem hogy asszonyom ... Klári elvörösödött, és elrántotta a kezét. — Ne ... ne ... Iván úgy tett, mintha észre se vette volna. — Nekünk még az is bizsergeti a mellünket, ha meg tudjuk néha mutatni a hatalom élvezőinek, hogy a magunk erejével is tudunk valamire jutni. Megálljon csak, hogy elképed majd a báró, ha mi is belépünk az ő fülkéjébe... Már jóval az állomás előtt találkoztak a hordárral, az öreg elébük jött, elvette a csomagokat, és előrement, — Jöjjenek lassan utánam, nem akarom, hogy csomagokkal lássák magukat. Az állomás előtt várta meg őket, megálltak egy ajtó előtt, kis ideig úgy tettek, mintha beszélgettek volna. Klári szíve táncolni kezdett, azután, mintha semmi különösebb dolguk nem lenne, befordultak az épületbe. Az öreg elöl ment, szűk előszobából egy másik előszobába, onnét valami kamrafélébe, onnét ki a peronra. Amikor meglátták az ott őgyelgő idegen katonákat, Klári Iván kezébe kapaszkodott, az öreg hozzájuk hajolt, úgy súgta: — Ne nézzenek semerre, csak jöjjenek utánam. A csomagok már bent voltak a fülkében, a jegyeket is megvette már az öreg. Iván kifizette, és még azon felül is adni akart valamit, de amaz ajándékozó komolysággal intette le: — Hagyja csak, fiatalúr, ilyesmiért nem jár pénz... majd máskor. — Azután mintha másra akarná terelni a beszédet, Klárira nézett. — A kis menyecske, úgy látom, még mindig fél. Nem kell félni, ide már úgyse jönnek. De azért aggodalmukat csak az induló vonat gyorsuló zakatolása oszlatta széjjel. Iván az ablakhoz ült, meredtmozdulatlan nézett ki a közeledő estébe, nem akarta most 24