Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Milyen útlevél? — Hát útlevél. — Hát Beregszászra útlevél kell? A hordár jóízűen nevetett. — Hát eddig hogy jöttek? Klári naiv jó szándékkal adta meg a választ: — Szekéren ... — Akkor szerencséjük volt, mert ide már csak az antantmisszió útlevelével lehet bejönni. Akkor vette észre Iván, amire eddig nem is figyelt, hogy az állomás körül ritkás csoportokban idegen katonák álldogálnak. — Ügy látszik — folytatta —, hogy az őrség aludt, amikor átjöttek Patakról. De most jön a nehezebbje, a vonatba már nem olyan könnyű bejutni. A két ember arca nagyon fakóra válhatott, mert a hordár atyáskodó jósággal súgta Iván fülébe: — De azért jöjjenek el estére, a vonat fél nyolc tájban indul, majd csak csinálunk valamit... Ide jöjjenek, várni fogom magukat. Alászolgája! Visszamentek a szállodába, Klári nem akart belépni a szobába, már előre félt attól a jelenettől, amit látni fog. Ivánnak erőszakkal kellett az ajtóhoz vonni. A báró egyedül volt, az ablaknál állt, neheztelő szemrehányással fogadta őket. — Hol jártak? Már mindenfelé kerestem magukat... Iván elmondta, hogy az állomáson puhatolóztak. — És a grófné őméltósága hová lett? — csípős nyálként sercent ki a fogai között. A báró együgyű komolysággal szólt: — Én nem tudom. Amikor felébredtem, már nem volt a szobában. A csomagja is eltűnt. Érthetetlen a dolog... pedig nem szélhámos, csakugyan Űjlaky grófné. Igazán nem tudom, mivel magyarázzam a szokatlan búcsút. — Nagyobb baj annál, hogy útlevél kell a vonatra, és nekünk nincsen — mondta Iván. A báró csodálkozott. — Hogyhogy nincsen? 22