Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

III A délre járó nap Klárit keltette fel elsőnek. Ahogy a szemét kinyitotta, és a párnán egy kuszált hajú, fénylő bőrű, alvó férfit pillantott meg, ijedten ugrott ki az ágyból. Sietve kapkodta magára a ruhát, és amikor felöltözött, könnyű sóhajtással ült le egy karosszékbe. A három ember még mélyen aludt. Nyáry és a grófné a másik ágyban, a báró csontos ujjai, mint a pók lábai, úgy ágaztak széjjel az asszony mellén. Klári felébresztette Ivánt. — Öltözzön fel, nem akarok egyedül menni az étterembe... siessen, megvárom a folyosón. Ebéd után együtt mentek az állomásra, hogy a vonat indulása felől érdeklődjenek. A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt, és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta. — Nem lehet! Ez volt az első pillanata életüknek, amikor a nagy háború és a világpolitika konzekvenciája az ő szűkös kispolgári mindennapjukba betolakodott. Iván szemét ködös fájdalom lepte el, szólni akart valamit, nagyon gorombát, öklével az arcába szeretett volna sújtani a Šumava tájáról magyar rónára vetődött cseh fiúnak, de fátyolos szeme a katona csillogó bajonettjén aikadt meg, az emberi jogok legörökebb forrásán. Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régifajta hordárt láttak meg, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul. — Rendben van az útlevelük? Iván elbámult. 21