Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Csak ennyit nyögött: — Igyék! Űjra ittak, fenékig. A tokaji nehéz olaja átjárta izmaikat, az út hosszú gyötrődése pattanásig feszítette minden idegrostjukat. A bor könnyűvé tette őket, de egyszerre, mint a szélütés, úgy jött rájuk a fáradtság. Klári nagyot ásított, Iván meg úgy érezte, hogy a szék már nincs alatta, és ő a levegőben ül. Érezte, hogy ha most mindjárt nem áll fel, hát leszédül. — Gyerünk, Klári. Elindultak, a folyosón sétáló emberek lézengtek, a báli vendégek. Sietve haladtak el közöttük, és ahogy a lépcsőhöz értek, mindig lassabban lépett a lábuk. A nehéz bor mámora érlelte bennük szándékká azt, amire eddig félve, titkolva gondoltak. Ahogy lassan haladtak felfelé a lépcsőn, fokonként maradt el mögöttük addigi életük, emberek, anya, iskola és a jövő horizontja, halálos-fáradt testük felfokozott zenéje testük minden pórusán egymás felé áramlott, kitágult, reszkető izmokkal kapaszkodtak egymásba. A szobába érve szótalan értéssel, lihegő sietéssel dobáltak le magukról minden ruhát, és ahogy az ágy szélén ültek, testük a bor ütemére himbálózott. Klári esett előbb az ágyba, a paplan alá bújt, és akadozva szólt Iván felé. — Én... én... nem is bánnám, ha... a testvérem lenne... Iván föléje hajolt, az arcára és a szájára bukott. Szédült a feje, kóválygott minden, és hintázott az ágy, amikor Klári mellé zuhant. Meztelen testük egymásba olvadt, ernyedten ; puhán, gyengülő mozdulattal ölelték át egymást, és úgy aludtak el egymás mellett, mozdulatlanul, mint két agyonvert ember, akit a beteljesedés előtt sújtott a halálos csapás. 20