Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

felkelt a földről, nem kiáltott, néma maradt, bal kezét égő arcára szorította, a jobbot pedig ökölbe keményítette. Klári szótlanul szorongott Iván mellett, a holdvilágos éjszakába nézett. A kúpos hegyek felett már átderengett a város világossága, fázósan húzta összébb a kabátot magán. Ivánt bántotta Klári szótlansága, szégyellni kezdte magát önmaga előtt. Most történt először életében, hogy embert bántott meg. Még a harctéren is, amikor lőni kellett, maga elé lőtt a földbe vagy a levegőbe, nehogy a golyó még véletlenül is emberi szívet találjon el. Először még negpróbálta, hátha viccel el lehetne ütni a dolgot, de a nyelve megbicsaklott, és azután nem is szólt többet. Üjhelyen a Magyar Király étteremben, ahová éjféltájban értek el, az első pohár bort a mámort keresők szomjúságával hajtotta fel. A szállodában csak egy szobát kaptak négyen, két ággyal. Nem volt más választásuk, tele volt a szálloda, az asztalnál pedig a kései vacsora közben fojtott örömmel gondoltak erre a kényszerűséggel elfogadhatóvá magyarázott helyzetre, amikor két idegen ember két idegen asszonnyal alszik majd egy kerítőszagú szállodai ágyon. Iván magasra emelte, fenékig itta poharát, Klári is belekóstolt, és lassú kortyokkal itta meg. A szomszédos nagyteremben az újhelyi urak táncoltak, szólt a zene, tombolva örült minden a nehéz álom tűntén. Vacsora után a grófné intett Nyárynak. — Jöjjön, báró! Átmentek a nagyterembe, a grófné a mohón ivott bor könnyű mámorával, a fáradtságtól alélt test végső lobbanásával kapaszkodott a báró karjába, és vitte őt a táncba. Klári egyedül maradt Ivánnal, az eljövendő percek átláthatatlan horizontja csenddel borította be őket. Iván szomjazott, aszút hozatott, tokajit. Fél litert. Reszkető kézzel töltött. - Igyék! Klári ivott, tele pohárral. Iván beszélni szeretett volna, kettőjük egyedülléte sok mondanivalót öntött az agyára, de nem tudta azokat szavaklká formálni. 19