Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

lakásába, tőle kért kölcsön huszonhat koronát. Bodákné különös asszony volt, ezer koronáról nem kérdezte meg, hogy mire kell, de huszonhatról igen. Ült a bőr karosszékben, amelyből még az ura vett kettőt, hogy öregségükre együtt üldögélhessenek benne, de az ura fiatalon elment, és ő most már tíz esztendeje üldögélt benne egyedül. — Örülök, hogy így van, fiam. A férfinak ez az igazi útja, a többi a kóklereké és a szélhámosoké. Ott a pénzem a szekrény felső polcán, vegyél belőle ... Iván azért nem gondolta egészen így, ahogy az anyja kimondta. Ez a munka nem nagy, alig fog valamit elvenni az idejéből, de mégiscsak teremtő munka, amelyből egy darabig megélhetnek. Legalább több nyugalommal tud majd ráérő idejében a másikkal foglalkozni. Kisferi János harmincezer koronája szabadabb mozgást adott Ivánnak. Volt a házban egy nélkülözhető szoba, azt kinevezte irodának, és mindjárt berendezte. A hivatalos műszaki lapot is járatni kezdte, és amikor megjelent abban egy pályázati felhívás, híd építésére a közeli faluban, Iván is beadta a pályázatát. Gyakorlat nélkül, szinte csak találomra töltötte ki az árakat, és izgalom nélkül várta az eredményt. Az eredmény az volt, hogy második volt a sorrendben az ő ajánlata. Egy volt előtte, amely sokkal olcsóbb volt. Iván legyintett, és nyugodtan ment haza. Nem nyert semmit ezzel, de semmit se veszített, mert nincs veszteség ott, ahol nem volt remény. Két hét múlva hivatalos levelet kapott. Akkor már elkészült az imaház részletes terveivel is, és belekóstolt a munka jó ízébe. Ungvárra hívták a levélben, és fiatal cseh mérnök fogadta. — Tudja-e hogy a maga ajánlata szinte hajszálnyira egyezik a hivatalos előirányzattal? És tudja, mit jelent ez? Iván nézett rá, és ahogy nézte, az jutott eszébe, hogy keveset látott még arcot, amely ennyire tisztán magyar arc lett volna, mint ezé a cseh mérnöké. — Én bizony nem tudom. A fiatal tanácsos nevetett. — Csak ne szerénykedjen, ez annyit jelent, hogy érti 185