Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

* idegen, aki megszólította Ivánt. Elmondta, hogy imaházat akarnak építeni, és őhozzá fordulnak, mint mérnökhöz, vállalná-e az építést? — Vállalja? A piactér sarkán emberek álltak, délelőtti idő volt, emberek álltak dologtalanul, és a semmittevés fárasztó egyhangúságával nézték a napot. Iván arra gondolt, hogy jön a tél, és nincsen fája még, és október végén megjön a gyerek is. A gyermeknek meleg szoba kell, Máriának bőséges táplálék és orvos is kell. — Vállalom. Együtt mentek haza, útközben megbeszélték a részleteket, és abban állapodtak meg, hogy Iván azonnal elkészíti a tervet, amelynek alapján ki lehet kalkulálni a költségeket, és estére újra találkoznak. Estére már nem egyedül érkezett a prédikátor, öreg paraszt volt vele, a bajusza szögletesre nyírva, a beszéde idegen hangzású volt. — Kisferi János a nevem. Iván megmutatta a tervet, keveset változtattak rajta, és egy óra se telt el, már a szerződést is megkötötték. Kisferi János egymaga vállalta az imaház építésének minden költségét, egész idő alatt alig szólt, csak akkor fordult Ivánhoz, amikor már aláírta a szerződést. — Tudom, pénz is kell a mérnök úrnak... Benyúlt a mellénye alá, öreg fekete bőrtárcát húzott elő, és harmincezer koronát számolt le Iván elé. — Tessék. Szédült Iván feje. Hát ez így is mehet? — Csak így: előre? Kisferi János bólintott. — Így előre. — Minden nélkül? — Na azt éppen nem. Tessék adni váltót róla. Az jutott eszébe Ivánnak, hogy harmincezres váltó harminc koronába kerül, és neki összesen négy korona van a zsebében. A harmincezer ott feküdt előtte az asztalon, ahhoz nem nyúlhatott, nem akart nyúlni. Felszaladt az anyja 184