Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXIII Délben érkezett meg, és ebéd után a kertbe mentek legelébb. Mária előreszaladt a kerti úton, kék pettyes fehér ruhája hol itt, hol ott libbent meg a zöld bokrok között. Hosszú volt a kert, kétoldalt két-két sor gyümölcsfa szegélyezte az utat. Iván lassan lépkedett Mária nyomában. — Siessen már, no, világ lustája! Megállt Mária az út közepén, és úgy várt rá. — Ha sokáig nem jött volna meg, nem maradt volna egy szem se a cseresznyefán ... — De maradt mégis, ugye? Mária feléje kacsintott, és karjánál fogva húzta a fa alá. — Itt van, tessék. A fa alsó ágán körben csüngtek a cseresznyék. A páros szemek egyik szára mindegyiknél le volt csípve, csak a másik szárán lógott egy-egy szem. — A másikat én ettem meg ... — Tudom. Mária csodálkozó szemeket meresztett Ivánra. — Honnét tudja? — Te csacsi... hiszen te írtad meg. — Én?... Nem is tudtam, hogy ezt is megírtam. Magához húzta Iván az asszonyt. — Hát te nem is tudtad, hogy mit írsz? Sokáig nem felelt Mária. Csipegette a szemeket, és Iván tenyerébe rakta. — Sokat nem tud az ember arról, amit tesz... de ugye, szabad nekem is enni abból, amit neked hagytam?... Végighaladt a kerti úton, lent a kert mélyén puha zöld 171