Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván előbb azt akarta mondani, hogy jó de azután sok mindenre gondolt hirtelen, és a válasz elmaradt. Füzesabony után az asszony is kiment a folyosóra, és ő egyedül maradt. Az ő gyermekével. Az ő fiával. Hát idáig futnak a dolgok? Hát így lesz a nagy vihar — érezhetetlenül — mindennapi vibrálása egy vasúti fülke levegőjének? Felállt, és a gyermek fölé hajolt, A gyermek felriadt a mozdulatra, nagy kerek szemét Iván felé tárta. Fekete a szeme és nagy, igen, mint neki, és az arca lágy még és formátlan, de a szája szélén ennek is ott lesz az a fájdalmas vonás, most még nincs ott, de érezte Iván, csodálatos tisztán érezte, hogy ott lesz egyszer, majd ha az élet formát ad ennek a lágy viasznak. Kezébe fogta a gyermek kezét, és az ujjait vizsgálta. Az ujjak az anyja ujjai, vékonyak és hegyesedők, ezek nem az ő ujjai. Lehajolt, és óvatosan, hogy ne ijedjen meg nagyon, megcsókolta a gyermeket. A gyermekét. A száját csókolta meg, és kimondhatatlan jóság volt érezni a meleg kis húst a száján. A gyermek sírni kezdett, ijedt arccal tekingetett az ajtó felé. A sírásra sietve jött be az asszony, és csitítgatni kezdte. — Látja, ejnye, rossz pesztonka lenne magából, nem tud a gyerekkel bánni... Iván szégyenlősen fordult el. — Lerúgta a takaróját, azt tettem vissza. Biztosan melege volt... — Gyurikám, haragszol a bácsira, ugye?... Nyújtsd ki rá a nyelved!... így, most már elég. Miskolcon már a fülkében elbúcsúztak, de Iván a kocsi ajtajáig kísérte. Leszállt az asszony, és ment a peron felé. Iván utánanézett. Ügy ment az asszony, egyenesen, egyforma és harmonikus léptekkel, olyan semmivé vált számára minden, mintha semmivé vált volna a levegőég roppant mindensége, amelytől végtelen messzire távoztak a viharok. Vissza se nézett. 170