Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

gyon lassan lépkedni, de Mária mindig előtte járt két lépéssé. Ügy volt, hogy másnap megint várni fogja, várta is, de Mária nem jött, és harmadnap, amikor a lépcsőházban kérdőre vonta, a lány elpirult, vonakodott, de azután mégis megmondta: — Hát igen, én szégyellek iskolás fiúval végigmenni az utcán, akinek könyv van a hóna alatt. Kacagott, és elszaladt, a harmadik emeletről intett vissza: — Pá ... azért nem szabad haragudni... Mária akkor tizenhét éves volt, Iván huszonhárom, és akkor határozta el, hogy a lány az övé lesz. A teste is, a lelke is. Klári feje fáradtan kókadt a fiú mellére. Iván karjában, szájában, egész testében túláradt a fájdalmas vágyakozás asszonyember után, aki tesvér is, szerető is. Elgondolkodott, Talán ez? Nem volt benne gondolat, sem tétovázás, sem erőszak, amikor a száját Klári lehunyt szemére szorította. Klári felriadt. Ivánra nézett, a szemében nem volt semmi bántódás, és mindjárt visszahajtotta fejét a fiú mellére. összeborult fejjel aludtak el, és amikor hajnaltájban életre rázta őket a vonat, akkorra a fülke már egészen kiürült, csak a báró lócáján, az átellenes sarokban húzódott meg egy fiatal asszony. A báró is felébredt, gyűrött arccal gyújtott cigarettára. A vonat éppen állomáson állt. Kinézett: vajon meddig jutottak el az éjszaka? — Füzesabony!... Az áldóját, mi ugyan messzire értünk*.. A megmaradt útitárs, ahogy ezt hallotta, a báró mellé ment, és kihajolt az ablakon, mintha nem akarná hinni, hogy még csak Füzesabonyban állnak. Amikor meglátta az állomás cégérét, felkiáltott: — Ach, c'est terrible... így sohase érünk el Űjhelyre. A hölgy fiatal volt, és csinos, és valami megmagyarázhatatlan, de mégis erősen kiütköző elegancia volt rajta, amit csak ä szélhámosoknál és az arisztokratáknál érez az ember. A báró felvette a társalgást. — Nagysád is Űjhelyre utazik? 16