Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván konok mosolygással rázta a fejét. — Nem! Nekem otthon a helyem, én hazamegyek. Lengyelné sem helyeselte Iván szándékát. — Pest mégiscsak Pest... a vidék, az más, ott csak por van... Iván nem engedett. — Élet van a porban is... talán több és teljesebb... Nekem haza kell mennem. Lengyelné tovább ellenkezett. — Hiszen az már nem is hazánk nekünk. Iván belesápadt ebbe a mondatba. — A föld a haza és nem a király, haza a hegyek és az erdők, de nem a kupec, aki a bort megveszi, és nem a gatter, amely a fák törzsét deszkává aprítja... haza a virágos almafa és az üldögélő emberek a templom kerítésén ... én nem maradhatok ... nekem haza kell mennem ... Nem is ellenkeztek tovább vele, hadd menjen a maga útján. Délután Kata újra számon kérte a cukrászdái ígéretét, és mert Iván különösen adakozó kedvében volt, magával hívta a barátnőket is. A Friedl cukrászda régen látott olyan pusztítást, Fülöp Magdi tizennyolc mignont evett meg. Fedák Góti húszat, hogy több legyen, és Kata csak azért állt meg tizenkettőnél, mert ő mégiscsak háziasszonynak érezte magát. Iván könnyű szívvel fizetett, és a hátukra paskolt a csitri lányoknak, amikor azok sorba a nyakába ugrottak, hogy csókkal köszönjék meg neki a vigasságot. Mennyi minden történt ez alatt a három nap alatt, és mégis hogy elmúlt minden! Ide ma egyedül jött, az állomásra, és egyedül baktatott a vonatja felé. Egyedül volt akkor is a fülkében, amikor elindult a vonat, és egyedül nézett vissza a város tűnő háztetői felé. És ezután? Nem tudja. Lesz valahogy. Az élet roppant nagy város, tele zegzugos utcákkal, egyenes utcákkal és zsákutcákkal, roppant nagy és változó, nem lehet térképet rajzolni róla, nem lehet eligazodni benne, csak megy az ember, megy, megy, és minden iitcasarkon meglepetések várják. Meg167