Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

piszkos és fizetett ágyakban intézte el a benne állati ösztönné gyalázódott lobogását a testnek, azt is sietve, ideges loholással, két betűszagú értekezés szünetében. A professzor várt, ceruzája tompa végével az orrát piszkálta. — Mondja meg a jelölt úr nyíltan: tudja, vagy nem tudja? Iván nem tudta. Nyílt a terem ajtaja, a meleg szemű professzor alakja töltötte be a feltárult nyílást. Iván pillanatra odanézett, a tekintetük találkozott, úgy, mint előbb bent a másik teremben, de most egy hajszolt vad menekülő lángja, egy bölcs élet messzi horizontú, meleget adó hullámával. — Elég, jelölt úr! Majd máskor... Iván meghajtotta magát, benne volt, hogy ilyenkor, ha jó, ha rossz, meg kell hajtania magát. A professzor, a másik, fellépett az asztal mellé, és súgott valamit a társa fülébe. Az tiltakozva emelte maga elé a ceruzáját, de újra súgott a másik, és meg se várta a választ, utánaszólt Ivánnak. — Bodák úr! Iván megfordult. Mit akarnak ezek még tőle? Hát nem látják, hogy itt nem egy ember szenved, hanem vele szenved odaát, a határon túl egy ház és benne minden élő? Elébe sietett a meleg szemű profeszor, és barátsággal nyújtotta a kezét. — Gratulálok, mérnök úr! Segítse Isten! Sohase tudta meg Iván, hogy került haza a Fő utcába. Lengyeléknél Márta ugrott legelőbb a nyakába, és utána a kisebbik, Kata, sietve figyelmeztette a megígért cukrászdái falásra. Lengyel tanácsos az ebédnél újra felhozta régi tervét. — Jó lenne, ha itt maradnátok, be tudnálak tenni a fővároshoz. A Palásthy fiúk is odamennek, négy-öt év alatt főmérnök lehetsz, nyolc-tíz év alatt tanácsos ... — elhúzta a kezét a bajuszán, a polgár elégedett mosolya bujkált a bajusz alatt. — Tíz év múlva kollégák leszünk ... azaz.,. Arra gondolt, hogy akkor ő már mégiscsak több lesz. 166