Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Köszönöm, nagyon meg vagyok magával elégedve. És tovább? — Megyek haza. — Ott akar letelepedni? — Igen. Meleg barna sugarak kapcsolódtak Iván fekete szemébe, a professzor fejjel volt magasabb nála, két kezét úgy tette Iván két vállára, mintha szárnyára eresztett gyermeke lenne. Másik terembe kellett étmennie, ahol a másik professzor vizsgáztatott. Ennek a szeme nem volt olyan meleg barna, ennek az egész feje olyan volt, mint egy pallérnak, és a keze is úgy nyúlt előre az asztalon, mintha a malteroskanalat keresné. Gyorsan adta fel a kérdéseket, és gyorsan várta a választ. Iván győzte, győzte, azután elakadt. A professzor áthajolt az asztalon, hosszú nyaka szinte Ivánig ért el. — Hogy, hát a jelölt úr se tudja, mit csinál a bádogos a szegekkel, amelyekkel a fekvőcsatornát felerősíti a fedélhéjazatra? Iván arca égett, mintha belülről szüntelen nagy katlannal fűtenék. Nem tudott felelni. A professzor hangja felcsattant, mint az ostor a kanász kezében. — És a jelölt úr akar majd ilyen tudással az életbe kimenni? Hideg futott végig a hátgerincén Ivánnak, két keze ökölbe szorult, és arra gondolt, hogy hiába volt a küzdelem, hiába voltak az éjszakák a kaszárnyák villanylámpái alatt, mert jön ez az ember, aki gyomorbajos, és életében egyetlen házat épített, és ebből az egyetlen házból papirostudományával és ügyeskedésével egyetemi katedrát szerzett magának, most jön ez az ember, és visszadobja, ki tudja mennyi időre, az ő élete útját. Az ő élete útját, akire asszony vár otthon, és az asszony szíve alatt a gyermek vár rá, és várnak rá a gyümölcsbe borult cseresznyefák. Ez az ember, éppen ez, aki törtető önzésében arra se szánt időt, hogy magára vegye a teremtett család tiszta terhét, hanem csak 165