Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút
Két part közt fut a víz
XXIII Elmúlt hát ez is, a tanulás. A megszerzett örömök, a befutott cél kiábrándult nyugalmával ült megint Iván a Keleti pályaudvar várótermében. Csomagja a lábánál hevert, a nagy fehér óra mutatója lassan mászott előre, két lábát maga elé nyújtotta, és a fáradt test ernyedt vonalával nyúlt el ő is a lóca támlájára. Ez is elmúlt. És tovább? Azon az estén, három nappal ezelőtt, Csák Miklós nem került elő. Sokáig tanakodtak Pistával, hol lehet, de a végén megállapodtak abban, hogy nem érdemes ezen tanakodni, Miklós útjai rejtélyesek voltak. Másnap se került elő. Harmadnap se. Kilenc óra volt már, amikor a bizottság előtt állt az egyetemen. Amíg a villamoson utazott, addig félelem és bizonytalanság fogta el, de amikor a bizottság elé került, csodálatos nehéz és világos felhője lepte el a nyugalomnak. Tíz óra is elmúlt, mire elkészült a szigorlat egyik felével, simán ment, szépen, a professzor nyugodt és átfogó kérdéseket adott, és Iván nyugodtan felelt rájuk. Ahogy jöttek feléje a kérdések, úgy jött azokkal a múlt is. Igen, a Palazzo Pittit akkor tanulta meg, amikor először állt őrségen a katonai fogházban, a reneszánsz építmények fejlődését a Hadik-laktanya folyosóján olvasta át másodszor, és a francia barokk könnyed és elegáns vonalait éppen akkor rajzolgatta a vázlatpapirosára, tegnap délután, amikor az a fekete lány betört a lakásába. A professzor, az, akinek nagy barna szeme volt, felállt, és a kezét nyújtotta Ivánnak. 164