Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

A vállához, amely fehér volt, és meleg, és átsütött a vékony nyári ruha selymén. — Ne sírjon, jó?... Nem tudja, miért sír... nevetnie kellene inkább. Űj erővel rázta meg a lány testét a sírás, Iván leült a pamlag szélére, és tenyerét lágyan helyezte a vállára. — Ne sírjon, jó? ... Forró volt a lány teste, és a sírás apró izommozdulatait érezte Iván a tenyerén. Jó volt ez most, és hagyta, hogy így legyen. Kint az utcán már lebukott a nap, a nyitott ablakon át hűvösebb szellője jött be a Dunának, hűs és jó szagú, mint odakint a nyár. Váratlan rándulással fordult meg a lány, egész testével végignyúlt a pamlagon, és erősen a szemébe nézett Ivánnak. A könnyek már elmúltak, a szeme száraz volt, de gonosz és kegyetlen lángban égett. Megragadta Iván kezét, amely a válláról a pamlag szélére esett le. — Mondja, maga is olyan svihák, mint Csák Miklós? Iván a másik kezével is átfogta a lány kezét. — Lehet, hogy én is... Csak talán másképpen. Az egyik ember igaz szavakkal viszi arra az útra a nőt, amelyre a másik hazug szavakat használ... egyre megy ... A lány a fejét rázta, és a szeme nézése megenyhült. — Ez nem mindegy... mondja, kicsoda magának Miklós? ... Földije? ... Barátja? ... Rokona? ... — Lakótársam. Mit akar tőle? — Már negyedik hete nem láttam, pedig látnom kellett mindenképpen ... értse meg ... mindenképpen ... Iván kezét a lány homlokára emelte, kisimította az arcából a hajfürtöket, és szelíden szólt hozzá, mintha szenvedő testvére lenne. — Menjen el, és ne keresse... amíg nem késő. — Már késő. Űj könnyekkel lett tele a lány szeme, és a keze kétségbeesett mozdulatokkal nyúlt Iván keze után. — Érti ugye? Késő. — Értem.. . 161