Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Mindent megértett mind a kettő. A lány sokáig bámult Iván arcába, a szeme nézett, mereven és mozdulatlanul, de nem látta a dogokat, csak azt látta, hogy itt valami másképpen történik, mint ahogy ő eddig hitte. Előbb ült a pamlagra, mintha még mindig nézne valamit, azután végigborult rajta, és mindent elsodró nehéz sírás rázta meg a testét. Iván szerette volna megmondani a lánynak, hogy keljen fel, és menjen, és sohase kérdezze senkitől, hogy merre jár az az ember, akit Csák Miklósnak hívnak. Szerette volna megmondani neki, hogy ő is figyelte már napok óta, amikor Miklós maga elé fektette Iván indexét, és a hivatalos pecsétre vékony selyempapirost borított. Egy tintaceruzát végtelen hegyesre hegyezett, és kifogyhatatlan türelemmel másolta rá a pecsét apró betűit. Amikor kérdezte, hogy mit csinál, azt felelte, hogy nincs dolga, hát szórakozik. Megnedvesítette a kész pecsétmásolatot, és erősen rászorította egy tiszta papirosra. A pecsét elmosódottan, félrecsúszottan, de lilán és hihetően pecsét lett a fehér papiroson. Űjra végigcsinálta ezt a játékot, és másodszorra még jobban sikerült. Harmadszor is lerajzolta, de akkor már nem nedvesítette meg, hanem gondosan a tárcájába rejtette, és elment hazulról. Amikor kívül volt az ajtón, Bakos Pista suttogva fordult Ivánhoz. — Tudod, mire kell ez neki? — Nem, de sejtem. — Végbizonyítványt fog hamisítani magának. — Honnét tudod? — Mert én már régen gyanakszom rá, és ma délelőtt elmentem az Akadémiára, és megállapítottam, hogy soha be se iratkozott. Szegény Csák néni küldhette neki a pénzt. De mennyi pénzt! — Még jó, ha csak az anyjának készül a végbizonyítvány ... Pista a vállát húzogatta, őt a mások dolga csak a tudomásulvétel küszöbéig érdekelte. — Lehet, hogy másnak is, ez az ő dolga. Szerette volna ezt így elmondani most a lánynak. Odalépett a pamlaghoz, kezét könnyen a vállához érintette. 160