Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

volt a tévedésünk, amikor túlterhelt hajóra mentettük át a süllyedő hajó utasait. Néhányan látták jól... — De azok hazaárulók voltak, és bérencei az új hatalomnak ... Hangosan nevetett Iván, és a báró nem adott választ. Már a Nyáry-palota kapuja előtt álltak, már kezet is fogtak búcsúzóra, amikor a báró utánaszólt. — Mik a tervei? — A terveim?... Ezt kérdezte már egyszer a báró úr tőlem... azóta megváltoztak a dolgok itt bent is, és körülöttem is. — Csak nem házasodott meg? Iván bólogatott. A báró a cvikkerét is levette, és közelebb lépett Ivánhoz. — Csak nem azt a kislányt, no... hogy is hívták? Klárit? Iván arca szélesre tárult a nevetéstől. — A húgomat? A báró megfenyegette. — Ne akarjon becsapni engemet, láttam én mindent... úgy volt a húga magának, mint nekem. Ivánnak most jólesett az, amit mondani fog, mielőtt még kimondta volna. Jólesett, mert elégtétel volt, talán gonoszság is volt, de az most nem számított. — Klári Kormos felesége lett, nem is tudja a báró úr?... Én mást vettem el feleségül... talaj bélit. A báró arca komolyra rándult, sokáig elgondolkozott. Fogta a kapu kilincsét, de a keze nem nehezült rá a nyitásra. — Kormos? ... No ... ezt nem is tudtam ... és maga ... talajbelit... — hirtelen közel hajolt Ivánhoz. — Elhiszi, ha mondom, hogy magukban több a gőg, és talán ... talán ... az erő is több, mint az egész Nemzeti Kaszinóban?... No, Isten áldja ... Iván arra az útra fordult vissza, amelyen jöttek. Útközben visszapergeti előtte az egész beszélgetésük a báróval. Itt, a nagy ékszerbolt előtt kezdett beszélni a báró az ottho157