Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

täsát jelentette. Ezért, úgy gondolta, megajándékozhatja magát egy szabad délutánnal. Átment a Ferenc-hídon, végigsétált a Múzeum körúton, és lassú nézelődéssel fordult be a Kossuth Lajos utcába. A Nemzeti Kaszinó előtt Nyáry báró állt, a kesztyűjét gombolta, és Iván első pillanatban ki akart térni előle, mert szívesen kerülte a kínos dolgokra való visszaemlékezést. De a báró szemét nem tudta elkerülni. — Halló, halló, fiatal barátom! Iván megemelte a kalapját. — Azt hittem, nem emlékszik már rám a báró úr. Nyáry báró a cvikkere mögött ravaszul hunyorgatott, és magától értetődő mozdulattal karolt bele Ivánba. — Vannak dolgok, amelyek nem engedik elfelejteni a személyeket, akik azokhoz kapcsolódnak. Nincs igazam?... Hová megy? — Sehová. Nem tartottak lépést, Iván lépést váltott, de a báró is váltott, és így újra a báró bal lába lépett ki Iván jobb lábával. — Ejnye, maga még mindig a saját külön útját járja?... Kísérjen el, haza kell mennem. Átvágtak az úttesten, befordultak a Váci utcába. Nyáry báró cigarettára akart gyújtani, kihúzta karját Iván karja alól. Már a cigarettán volt az ujja, amikor Iván elé tartotta a tárcát. Iván elnevette magát, és vett a cigarettából. Az első füst után a báró elmondta, hogy utólag igazat kellett adnia Ivánnak abban is, amit a Belvárosi Kávéházban tett, és abban is, hogy vállalta Kvakovszky főügyész üzenetének továbbítását. — Kár, hogy nem sikerült. — Kár. — De honnét tudja ezt a báró úr, ezt a levélügyet? Nyáry báró közel hajolt Ivánhoz, csontos ujjaival megkopogtatta a vállát. — Tanulja meg, hogy mindent kell tudnia annak, aki másokat akar vezetni... Be kell ismernünk, hogy végzetes 156