Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXIII Minden héten kétszer írtak levelet egymásnak. Szobályosan, se többet, se kevesebbet, mert érezték mind a ketten, hogy az életük elakadt szekerét csak ilyen apró szabályosságokkal tudják előbbre mozdítani. Mária a kertről írt, ahol már rügyeztek és zöldelltek a gyümölcsfák, és a gyermekükről, aki lesz, és akit Ivánnak fognak hívni. Iván pedig arról írt, hogy a dolgok szépen haladnak, a rajzaival már szinte minddel elkészült, és a gyermekükről, aki lesz, és akit Máriának fognak hívni. Mária nem írt arról, hogy úgy él ott, mint a földjéből kitépett virág, szomjasan, árván és talajtalanul. Iván pedig nem írt arról, hogy már sokszor azt hiszi, nincs tovább. Ámították egymást szép és édes hazugságokkal, és ezek a tápláló jó hazugságok vitték őket a nehezen várt találkozás felé. A tervezési tanszéken jó ajándék várta Ivánt. Azért ment be a professzorhoz, hogy a szigorlati feladatát kérje el. Egyszer már volt így, hogy megkapta ezt a feladatot, dolgozott is rajta, de akkor félbe kellett szakítania a munkát. A professzor visszaemlékezett rá, okos, szép, barna szemét sokáig tartotta Ivánon, amíg végre megszólalt. — Maga egyszer már elkérte, ugye, Bodák úr? — Igen. — És beteg lett, ugye? — Igen. — Hát csak folytassa azt tovább, és segítse az Isten. Iván boldogan támolygott ki a professzor szobájából, mert ez a jóság neki egyhónapi kemény munka megtakarí155