Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXIII Gyorsan futottak a hónapok, kemény lett a tél utója, és a nagy hideggel szaporodtak a gondok. Az egyetemen fárasztó tempóban haladt a munka, délelőtt az előadásokat hallgatta Iván, délután a rajzteremben dolgozott, és este pihenésnek lementek a pincébe Máriával, és közös erővpl vágták a fát tüzelőnek. Annyit le tudott még csípni Iván a keresetéből, hogy fát vehetett, amellyel a belső kis szobát fűthette, de favágóra már nem futotta. A fa árát is nagy részben a vacsorán kellett nekik megtakarítaniuk, de nem volt ebből baj. Lengyelék nem tudtak semmit, csak dicsérték Iván jó étvágyát, amikor néha náluk vacsorázott, az egyre fehéredő sápadtságot pedig annak tudták be, hogy egész napját az előadótermek zárt levegőjében tölti. A zászlóalj beli szolgálatot is megszokta, és azt is, hogy állva tanuljon a hideg folyosók lámpái alatt. Megszokik az ember mindent, azt is, hogy Mária a megtudott anyaság reménykedő hangulatával tett-vett körülötte, amikor esténként behúzódtak a szobájukba. Iván a lámpa mellett dolgozott, szemben, az asztal másik oldalán Mária játszadozott valamilyen kézimunkával. Egyszer megszólalt a munkája fölött. — Olyan furcsa ez nekem, Iván, hogy gyermekünk lesz, és te vagy az apja... Neked nem különös ez? Iván felnézett a könyvből. — Csacsi vagy, ez így van, ennek így kell lenni... nekem meg az a furcsa, hogy gyermekünk lesz, és annak te vagy az anyja ... Felállt, és a szék mögé lépett, amelyiken Mária ült, a széket hátrahajtotta, és lehajolt az asszony fölé. Sápadt volt 151