Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

reste. Amikor meglátta, feléje indult. Csák Miklóssal táncolt, a fejük szinte összeért, Mária haja minden mozdulatával érintette Miklós arcát. Iván megállt, és nézte őket. A sóvárgó hím csúnya vigyorgásával szólt néha egy-egy szót Miklós az asszony felé, és vastag ujjai szélesre nyíltak, mint csúnya, rossz szagú virág az asszony derekán. — Szabad? Hozzájuk lépett Iván, és néma mozdulatokkal vette el magának az asszonyát. Kitáncolt vele az ajtó felé, ott megállt, és eleresztette. Komoly és bántott volt a hangja, amikor megszólalt. — Gyerünk! — Hová? — Haza. Mária felnézett Ivánra, a szemébe nézett, azután már nem ellenkezett. Különös volt kint az éjszaka, forró volt még a teste, szorosan fogta össze a nyakán a kabátja gallérját. A Lovákné ajtaja előtt nem állt meg, tovább akart menni a lépcsőn, de Iván erősen fogta a karját! — Itt alszol velem! Mária közel bújt hozzá, és millió évek alázata zengett a hangjában. — Ha te akarod, jó ... Bent a szobában az első nász szédült lázával nyúlt az asszony ruhájához, könnyű és forró kis testét, amely nem volt még asszonyé, de gyermeké se volt már, úgy vitte az ágyhoz ölben és szinte tulajdon testébe gyötörtén, mint az őserdő vadja, amikor lelt kincset ment a fészke biztonságába. Férfimúltja minden más szerelmétől szűzen, a bántott hím roppant hatalmával lett övé az asszony, először így, tisztultan, nem játéknak és örömnek, hanem a teremtő ember boldog és fájdalmas erejének. Ernyedten és mozdulatlanul, de a szándéka világos ismeretével tartotta sokáig, sokáig halott mozdulatlanságában Máriát, és csak akkor, amikor hitte és érezte, hogy övé a megnyert játék, akkor hajolt le hozzá, és súgta a fülébe, büszkén, győzedelmesen. — Gyermeket akarok ... asszonnyá kell lenned, Mária ... 150