Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Hová mégy? Iván lassan kelt fel az asztaltól, nem állhatta, hogy olyan sokáig egyedül hagyja az asszonyt. — Mindjárt visszajövök, csak benézek a táncterembe. — Hát csak siess vissza, jobb ez itt, mint az az ugrálás. Az ajtónak támaszkodott Iván, úgy nézte a táncoló párokat. Mária bent volt valahol a forgatag közepében, és egyik táncos kezéből a másikéba lendült. Iván mereven követte a szemével, amikor ráakadt, és addig követte, amíg egyszer összevillant a tekintetük. Mária kipirult arccal nézett rá egy forgás pillanatáig, örült a tánc mámorának, szinte nem is a földön mozgott a lába, amikor végigsuhant a parketten. Vége lett a táncnak, és az özönlő áradatban mint a kígyó siklott keresztül Ivánhoz. — Haragszik? Iván elnézett a terem fölött. — Én nem mondtam ... — De látom, hogy haragszik, nézze Iván, olyan jó ez a tánc, olyan jó megint a régi élet. — A füléhez hajolt, úgy súgta. — Csak most, egy estére, jó? A választ meg se várta, mert megszólalt a zene, és jött a táncosa, vitte új szédület felé. A válasz talán az lett volna, hogy elég volt, gyere haza, sokáig voltál már gyermek, a te sorsod az asszony sorsa, te vállaltad, hát viseld, mert én is viselem azt, amit vállaltam. De Mária már messze volt tőle, nem volt kinek elmondani a benne égő választ. Pista már tele pohárral várta Ivánt, le sem ülhetett, már koccintott is feléje, de Iván nem nyúlt a pohárhoz. — Nem iszom! — Bolond vagy? — Nem iszom ... azt akarom, hogy tiszta legyen a fejem és a testem is. Pista nem volt vitatkozó természet, hagyta, hogy a körülötte élő emberek éljék az életet a maguk kívánsága szerint. — Nem baj, én azért iszom. Éjfél felé Iván újra kiállt a táncterembe, és Máriát ke149