Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

abba a talajba, amelyből fakadt, csodálatos és könnyű virágnak erre a világra. Iván elvitte Bakos Pista az asztalok felé, ahol bort lehetett inni, és hallani lehetett az erejére talált polgár gyermeki örvendezését a szerencsével és szenvedéssel megtalált hatalmának. A szomszéd asztalnál asszonyok ültek, és néhány elfáradt budai beamter. Módjával kóstolgatták a bort, és álmos szemmel tekingettek a nagyterem tolongásában nász nélkül nászt ülő lánykáik felé. — Szegény kis Ottó, hallottátok? Asszony szólt így a többi asszony felé. Érdeklődő asszonyfejek borultak össze, akik most a kontyuk hegyén, szemükben, ruhájukban, ujjaik mozgásában viselték egy bukott dinasztia minden gondjának boldogító terhét. — Szegény kis Ottó, milyen szomorú lesz most a karácsonya, milyen sivár és ajándéktalan .. . Iván megbökte Pista könyökét, és rákacsintott. — Hallod? — Hallod? Boldogok, hogy nincs egyéb gondjuk. A szomszéd asztalnál mindenkinek külön-külön saját gyermeke lett a beszédben a kis Ottó, úgy tárgyalták meg azt, hogy mit kellene neki karácsonyra venni, mintha saját vérük-gyermekük karácsonyi reménykedéseit itt igyekeznének boldog tervezgetéssel kielégíteni. — Jó, hogy odaát nincsen, ez talán az egyetlen jó... Bakos Pista elkomolyult nézéssel nézett Ivánra. — Gondolod, hogy ez jó, ha nincs? Én azt hiszem, hogy kell a polgárnak ez a játék, mert a polgár felfokozott életigénye most királyi játékot kíván... legalábbis egy élő királyfit... ha lúd, hát legyen kövér, hogy felejtődjék minden más, ami hiányzik. Nem vitatkoztak tovább, tudták egymásról, hogy az egyikük feudális ősök esett ivadéka, a másik pedig azok jobbágyainak fellendült hajtása, és mind a kettő lelke mélyén hordozta a dolgoknak nagyapáktól öröklött látását. Pista sűrűn töltött a borból, és szerette fenékig inni, Iván inkább a táncterem felé tekingetett. 148