Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

/ Pista nagyon elgondolkodott, két kezével a hátát dörzsölgette, ahová legmelegebben vetődött a napsugár. Nem szólt semmit vissza, felöltözött, és elment hazulról. Iván is rendbe szedte magát, megborotválkozott, azután felment az apósához. Mária még az ágyban nyújtózkodott, abban az összecsukható tábori ágyban, amelyben rövid lányságát eltöltötte. Lengyel tanácsos már a hivatalába ment, csak Lengyelné volt otthon. Iván leült Mária ágya szélére, Lengyelné pedig az ajtóban állt meg. — Mária már elmondott mindent... nincs semmi baj, ti majd itt esztek nálunk. Iván az anyósára nézett, és a hangjában a tehetetlenség minden akarása remegett. — Űgy tetszik gondolni, hogy néhány napig, mint vendégek, ugye? Lengyelné arca felborzolódott a méltatlankodástól. — Hogy gondolsz ilyet, Iván?... Természetesen addig, amíg te nem végzel, és rendesen el nem tudtok helyezkedni. Iván keserűen nevetett, Mária a párnáról ravaszul kacsintott rá vissza. — Erről még beszélünk, ugye, Mária? Mária jókedvűen kuncogott, ő gyermek volt, neki tetszett a játék az élettel, sorssal, neki az volt a fontos, hogy újra Pesten van, és itt, ebben a városban nem lehet soha olyan csúnya az élet, hogy ne lennének szépségei az ő számára. Délben kipirult orcával, boldog lihegéssel állított be a diáktanyára Bakos Pista. Vékony és roppant hosszú karjait úgy tárta széjjel, mint a bűvész, aki valami nagy dolgot fog bemutatni a közönségének, megállt Iván előtt, az állótükörhöz cipelte, ott szertartásos mosollyal mutatta be neki a saját tükörképét. — Engedd meg, hogy bemutassam néked Bodák Iván tartalékos hadnagy urat, jelenleg az egyetemi zászlóalj közlegényét. Voilá! Iván oldalba bökte Pistát. — Ne bolondozz, hanem beszélj, miről van szó! Pista a zsebébe nyúlt, és egy nyomtatott lapot húzót ki onnét, amelybe Iván neve volt beleírva. 139