Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván nevetett, jólesett neki most ez a nyugalmas, betegen egykedvű légkör az után, amelyben eddig élt. — Tudom, de mégsem iszom, mert megárt. — Árt, fenét! Nem ártalom az, jó az, most éppen igen jó ... Hallom, megházasodtál? — Meg. — Kasztor esketett tégedet is a városházán? — Az. Bácsy doktor felsóhajtott. — Engemet is, ott ette vóna meg ütet a fene ... Iván felfülelt, körülnézett. — Mi az, tán nincs már asszony? Bácsy legyintett, légy mászkált a kenyéren, azt hajtogatta. — Van is, nincs is. Inkább ne vóna. — Hogyhogy? — Hát csak úgy, hogy elvágták a határt, elvágták azt a részt, amelyikből az irodám éldegélt, nekem pedig nem volt maradásom Kaszonyban. Ide jöttem, az asszony nem akart velem jönni, neki város kellett. Hát maradjon, hát egye meg ott a fene, ahun van. Iván felsóhajtott, és a kertben zöldellő fákat nézte. A szilvafák tele voltak érett gyümölccsel, az egyik különösen nagyszemű szilva volt, olyan formájú, mint egy korsó, alul széles hasa, fent hosszú, hegyes nyaka. Felállt a tornácról, ahol üldögéltek, kilépett a fa alá, és tépegetni kezdte a lenyúló ágak gyümölcsét. Jóízű, leves gyümölcs volt, jólesett Iván elfáradt testének, szaporán szedte magába a szilvát. A tornácról Bácsy doktor szólt ki hozzá. — Hohó, pajtás, ne arról egyél, azt legjobban fizeti a zsidó, állj a másik fa alá ... Iván arra gondolt, hogy ez az ember volt az, aki valamikor, nem is olyan régen, egy szép asszony kérésére, hogy küldjön neki egy kosárra valót a híres barackjaiból, a legszebb barackfáját fűrészelte derékba, tizenkét emberrel tetette szekérre, úgy vitette be nagy stráfszekéren a szép asszony portájára. Pedig akkor is nagy árat fizetett azért a barackért a zsidó. Sajnálta Iván Bácsy doktort, és nem vette szívére a fi134