Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

gyelmeztetést. Minek venné? Beteg élet, beteg emberek. Másnap reggel megint a tornácon ültek, az ételeken már túl voltak, Bácsy előtt felére ürült már a borosüveg, amikor szürke porköpenyegben, utazótáskával a kezében, virágos fehér szalmakalappal a fején zörgetett a kiskapun Mária. Iván felugrott az asztaltól, a kapuhoz szaladt, szélesre tárta maga előtt. — Te komisz, hát utánam jöttél? Nevetett a szeme, és jólesett arcát Mária szőke hajába temetni. Mária boldog volt, és vidám. — Hiszen erre esküdtem meg Marcinak a templomban. Maga se kívánhatja tőlem, hogy esküszegő legyek. Iván ráhagyta. — Ha már itt vagy, jó, hát itt vagy, majd csak lesz valahogy. Ebédre ott marasztotta őket Bácsy doktor, délután kocsit adott nekik, hogy még elérhessék az esti vonatot. Volt az állomás vagy harminc kilométerre, az ősz eleji nap utolsó erőlködése kísérte őket útjukon, és az őszi este hűsében dideregtek, amíg a vonatra vártak. Bent a kocsiban Mária megkönnyebbülten ült az ablak mellé. — Hál' istennek, csakhogy itt vagyunk. Iván a kézitáskát tette fel a hálóba, a táska nem volt nagy, de nehéz volt. — Mit tettél ebbe, hogy ilyen nehéz? — Semmi különöset, csak amit hirtelenében összekapkodtam ... de a cukrot nem felejtettem otthon, az is benne van. Képzeld csak, mit szólt volna mamuka, ha megtálja a kályhában ... Ez a cukor nem az volt, amelyet legelőször vásároltak. Azt már régen megették. Ez már a harmadik doboz Jordan & Timäus volt, amit önálló életük rövid során eszegettek. 135