Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Engemet?... Miért?... Erre igazán nincsen semmi okuk. De Klapka kisasszony egyre csak a fejével integetett. — Magát, igen, magát, Bodák Iván urat. Holnap reggel. — De miért? Klapka kisasszony arcán okos kis mosolygás terült széjjel. — Azért, mert Bodák úr azokat a cikkeket írja. A zsupán nagyon haragszik magára, és azt mondja, hogy maga egy áruló, mert a maga ősei biztosan csehek voltak. Ezért fogják letartóztatni. Mária felugrott az asztal mellől, rémület volt a szemében. — Klapka kisasszony, mondja, igaz ez? Klapka kisasszony nagyon komoly lett. — Ha nem hiszik, majd meglátják reggel. De nekem mennem kell, többet nem mondhatok, jó éjszakát. Kilibbent a szobából. Iván Máriát nézte, Mária Ivánt. — Most mit tegyünk? — Szökünk mind a ketten. Iván elgondolkozott. — Az még se lehet, te nem jöhetsz velem, a szökés izgalma és fáradsága nem való neked. Mária arca haragosra duzzadt, és a szemébe könnyek futottak. — Én nem maradok itt, én veled megyek, Iván! Most mondta ki először a tegező szót. — Nem jöhetsz velem! — De megyek ... Iván csöndesen, nyugodt szavakkal magyarázta meg a feleségék, hogy lehetetlenséget kíván. Neki maradnia kell, amíg Ő odaát elrendezi a dolgaikat, és olyan helyzetet teremt, hogy maga után hívhatja Máriát. Reggel majd Mária megviszi a hírt anyósának, most éjjel nem kell őt háborgatni, és azután, ha keresnék Ivánt, Mária mondja azt, hogy elutazott. Mária megnyugodott, úgy látszott, hogy megnyugodott, de a szemében titkolt szándékok fénye villant. Fájdalmas jó szerelemmel múlt el az éjszaka, és hajnalban Iván üres kézzel, kabáttal a vállán indult az állomásra. Ha az ember 132