Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XVII Körülöttük mindenfelé a szőlők zöld tengere pihent. Júniusi tikkadt meleg ülte meg a fákat, az egész tájékot. Harmadik hete már, hogy kiköltöztek Ivánék nyári lakásába, a szőlőhegyek közé. Egyedül voltak, mindenki nélkül, Iván kívánta így, reggelenként a kis szolgáló kihozta az aznapra valót, de mindjárt haza is ment. Kiugrottak az ágyból, Iván ledobta az inget, és meztelen testére vékony fehér rajzkabátot húzott. Mária is csak könnyű inget váltott magára, és hozzáfogtak a reggelifőzéshez. Reggeli után az ebédet kezdték főzni. Iván volt a mester, kötényt kötött, és meggyúrta a tésztát, Mária a tűzhely mellett állt. Csengő vígság volt az életük, és minél rossaabb volt az ebéd, minél ehetetlenebb volt a sült, annál jobban ízlett nekik. Ebéd után kifeküdtek a ház elé, zöld fű nőtt ott buján, illatosan, a pokróccal együtt jó puha párna volt alájuk. Messzi környéken ember nem járt, ők kifeküdtek a napra, belekacagtak a napba, és szerették egymást. A két nagy almafa, mint két silbakoló katona, ott állt a hegyi úti lejárónál, a ház előtt, és vigyázott rájuk. És a fán madarak csacsogtak, azok is ügyeltek rájuk. Nagy darálókádat hömbörítettek ki a napra, telemerték vízzel, alkonyatkor ledobták az egyetlen ruhát, és paskoló, víg lubickolással merültek el a langyos vízben. Egymás szemébe dobták a csillogó cseppeket, vizes lett a hajuk, a csapzott fürtök befüggönyözték az arcukat. Kiugrottak a vízből a fű zöld selymére, Iván szaladt előre: — Fogjon meg! Mária szaladt utána, futottak, kergették egymást, a menekülő nyári nap enyhült világosságában. Mária lassabban 122