Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

futott, leszáradt testükről a víz, a hajuk is mindig könnyebben lobogott utánuk. Iván úgy tett, mintha leesne, lezuhant a pázsitra, Mária melléje zuhant, lihegő örömmel lettek egy tömeg. Boldogság terjedt szét az esti égen. Először nyitva volt az ablak, amikor aludtak, a szőlők rejtelmes esti csöndje belopódzott hozzájuk. Nem volt baj, mert nem hallották meg a csendet. Azután becsukták az ablakot éjszakára, mert Mária azt mondta, hogy fázik, pedig hát tüzelt a teste. Később függönyt akasztottak az ablak elé, mert úgy találták, hogy a hajnal korán kel. Túl a hegyeken a város apró világai gyúltak éjszakánként, nézték az apró, földi fényeket, és eszükbe jutott, hogy emberek vannak ott. Később, egy este Mária így szólt: — Milyen erős itt a csend! Iván nem válaszolt. Másnap este Iván szólt: — Milyen bántó ez a csend. — Mária válaszolt: — Igen. És tán ember is lopózhat a szőlőlombok közé. Ezen az estén Iván éles baltát tett a fekvőhelye mellé. És amikor ott volt a balta, és Mária észrevette, szorosabban simult Ivánhoz. — Félek. Másnap este újra kint ültek a nyitott verandán, és a2 előtérben denevér suhant el a fejük felett. Az első nap is, amikor kijöttek, akkor is repült egy denevér, akkor Iván utánakapott, meg akarta fogni. Most Iván ezt mondta: — Holnap bemegyünk a városba. Mária örült: — Igen, elég volt, holnap bemegyünk. Másnap reggel rendesen öltöztek fel, és elindultak a város felé. Az élet felé ... Iván hátranézett a szőlők felé. Mária kacagott, és előrefutott a város felé. 123