Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

nác könyöklőjéről, és mint egy hadvezér, úgy állt elébük. — Mehetünk. A templomajtó kinyílt, bement mindenki rajta, a hűvös gót tér elnyelte az apró embert. Belülről csattant az ajtó, kattant a zár, és majd odacsípte a Bodri fehér farkát. — Többen vagyunk, Marci, mint kéne. Iván a Bodrira mutatott. Marci legyintett. — Hagyd csak, az belső személyiség. És Iván és Mária kéz a kézben állt az oltár előtt, Marci pedig díszes ornátusban magasodott föléjük, és megáldotta őket. Nem volt sallang, nem volt pap, és nem volt hivő. Csak három ember, akiről lehullott a külső, és megmaradt a lényeg. A jó szándék és az áldás. Az esküformát nem mondta előttük, kezükbe adta a kártyalapot. — Olvassátok, hiszen jártatok iskolába. A gyűrűt se húzta fel az ujjukra. •— Húzzátok fel egymásnak, úgyis egymás életét fogjátok adni egymásnak. És amikor szétment a templomban a latin áldás utolsó szava is, hamar megragadta Iván karját. — Egy-kettő, lépj a lábujjára. Lengyelné elégedetlen volt, ő több komolyságot és könynyeket remélt, de Iván és Mária kocagó örömmel futott ki a tavaszi napba. Kint az utcán emberek gyűltek csomóba, a patikus a túloldalról, meg a gyakornok, mind a kettő fehér vászonköpenyben, meg az üveges két fia a szomszédból. A cukrászné is, kis tömzsi asszony, loholva sietett, hogy lásson valamit... Álmélkodva csapta össze két kezét. — Istenem, milyen szépek ... de kár, hogy nem tett fátylat... meg aztán csak így, gyalogosan jöttek. A gyakornok még tódított. — Még a templomajtót is becsukták magukra, csak a Bodri volt idegen. A cukrászné szélesre méltatlankodta a száját. — De hát ilyet, ezt mégse kéne tenni. A patikus, kis tréfás ember volt, hangosan tromfolt. — Biiizony, biizony, furcsa ez, ahogy csinálta ez a Bodák Iván, de tudom én, inkognitóban akart maradni. 121