Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Semmit, Marci, semmit. — Hová mégy? — Szútor Jenőhöz. Elrémült a káplán. — Az istenért, ezt ne tedd. Iván vállat vont. — Miért ne, nekem mindegy. — Várj csak, próbáljunk egyezkedni... — Tessék. — Te nem akarsz nyilvánosság előtt esküdni? — Nem, irtózom ettől. — Jó. Hát én megesketlek a templomban nyilvánosság nélkül. Nevetett a jó ötletéhez, és boldogan, mint aki nagy titok nyitját lelte meg, Iván füléhez hajolt. Dús virágú, jószagú májusi délután — másnap — Iván egymagában ment előre a templom felé. Túl a városon, a hegyek testén friss zöld tenger áradt széjjel, jóllakott kutyák ismerkedtek a házak kapujában. Az újságárusbódéban megvette a Kassai Naplót, mentében azt nézegette. Ahogy a templomhoz ért, egyenesen a káplánszobának tartott. Marci a tornácon várta. — Jönnek a többiek is? — Mindjárt itt lesznek. A nap a tornácra tűzött, Marci délutáni álmából ébredt, szemét hunyorgatta, úgy nézett Ivánra. A plébános nagy fehér juhászkutyája, minden plébános öröklött házőrzője, mögötte állt, komolyan, tekintéllyel. — Aztán prédikáljak? Szemét az ég felé emelte, áhítatos volt az arca. — Inkább ne, Marci, jobb lesz úgy, pusztán. Marci két kezét a szívére tette, száját összecsucsorította, jobb kezét a szájához emelte, és két ujja közt, felülről lefelé megtörölte a szája szélét. — Jó, hát akkor csak a szívemben fogom érezni azt, amit mondanék. Lassan megjött Mária is, meg a szülők, meg a tanúk is. Marci végignézett rajtuk, felkapta a templomkulcsot a tor120