Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Te vagy az? Iván ledobta a köpenyegét, leült a karosszékbe, Bodákné megállt, és Máriát nézte. Amikor átmentek a másik szobába, hogy lemossák az utazás szennyét, Ivánhoz fordult, nyugodt, csöndes szóval. — Szép... szeretheted... de mondd meg neki, hogy ne fesse a haját... — Hogy gondol ilyet, anyám, nem festi Mária! — horkant fel Iván. Az anyja hangja csöndes volt, és nyugodt. — Festi. Látom. De ez nem baj, jobb a festett haj, mint a festett szív. Mi a tervetek? Iván nem mert még előhozakodni a valóságos tervükkel. — Elhoztam, hogy megismerje, anyám, és hogy szívesen lássa. Azután majd beszélünk a többiről. Az első napok feszélyezett mozgása után lassanként otthonossá vált minden körülöttük. Mária délelőtt a konyhában volt, és hatalmas buzgalommal igyekezett hasznossá válni. Előzékeny volt, és őszinte, lassan megnyerte az anyósa szívét. Iván megemlítette a festett hajat, nevetett, és azt mondta: Nem igaz, de többet nem festette. A világosszőke haj lassanként sötétszőke lett. Iván örült ennek, és Bodákné is melegebb lett iránta. Délutánonként mindig együtt voltak, ketten, egyedül, a két anyós a szomszéd szobában beszélgetett, Mária és Iván nem beszélt, vagy ha igen, keveset. Mária harisnyáján egy szem egyszer elpattant, lefutott, hátul volt, és ahogy meg akarta nézni, továbbfutott. Iván is nézte, és ő is el akarta kapni, hogy ne fusson tovább. A szem futott a térdig, azon túl is. Nem tudták elkapni, felfutott a szem egész a felső szegésig. Azon túl már a sima fehér bőre volt Máriának. Érdekes volt. Iván sokáig nézte, és megsimogatta a lefutott szemet. Mária nem vette észre, jó volt így, hogy nem vette észre. Mária a zsebkendőjét a blúza kivágásába, a blúzába rejtette, Iván látta, hogy a zsebkendő volt, de azért megkérdezte, hogy mi az. — Zsebkendő. — Nem igaz. — De zsebkendő. — De nem! Hadd lássam. — Tessék. — Megnézte Iván, csakugyan zsebkendő volt. — Milyen jó ez a zsebkendő. — Kivette, megnézte. — 116