Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Visszategyem? — Nem bánom. — Visszatette, lassan, mélyre. Máriának a feje fájt, délelőtt nem kelt fel. Iván bement a szobájába. Egyedül voltak. Mária keze a paplanon volt, Iván keze a Mária kezén. — Láza van. — Nincs. — De igen. Megnézzem? A kéz, a szerelemnek ez a pompás virága a hónalj alatt kereste a lázat. Azután egyebütt, lejjebb. Mária a menynyezetre nézett, és láza lett. — No ugye, hogy láza van? — Igen, van. Két hét múlva összesúgtak, és elhatározták, hogy kierőszakolják az esküvőt. Két hét múlva Lengyelné és Bodákné összekülönbözött a kelengyén. — Ivánnak nincsen diplomája, ő tulajdonképpen nem is partiképes, nem tudom, hogy fog az uram beleegyezni. — Az én lányaim gyönyörű stafírungot kaptak, mindegyik huszonnégy inget és minden egyebet. — Magam is nehezen tudok belenyugodni ebbe a házasságba. — Iván beteg, neki nem lenne szabad házasodni még, csak majd ha meggyógyul. Amikor Iván megmondta anyjának, hogy a következő héten akarják az esküvőt, Bodákné csak annyit mondott. — Gondold meg, fiam, mit teszel. Lengyelné pedig: — Szó sincs róla, nem egyezem bele. Még aznap elébe tette Iván a szülői beleegyezést. — Tessék aláírni. — Nem. — Jó. Akkor Mária tíz perc múlva a szeretőm lesz. Jó lesz? Mária mellette állt, lesütött szemmel hallgatott, Lengyelné ránézett. — Mária! Felemelte a szemét, az anyja belenézett fürkészőn, sokáig. Aláírta. Az ura nevét, a tanácsosét. Estére látogató jött, nagybátyja Ivánnak. Helyettes igaz117