Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

a katedra elé állított. Megsimogatta a Mária szőke haját. — Nagyon türelmetlenek? Mária igent kacagott. — No jó, hát vigyázzon a fiatalúrra, mert egy esztendeig még könyvet se szabad a kezébe venni... Érti, kislány? Mária ajka egyszerre sírásra biggyedt. — Komolyan mondja, tanár úr? — Komolyan bizony. Ügy mentek ki a szobából, mint két ázott kis veréb. Karonfogva egymást, lassú lépéssel mérték a lépcsőt. Lent az utcán Mária Iván karjába kapaszkodott, szorosan melléje, mintha az ő jókedvű egészségét akarná átlélegezni Iván gyöngült testébe. Iván földre néző szemmel ment mellette, és a kezében tartott boldogság tovatűnésére gondolt. Kiértek a Rákóczi útra, siető emberek közé, siető emberek közt vitték a maguk keserűségét. — Felülünk villamosra? — Nem, most jobb így ... Iván! Borult szemét Máriára vitte. Mária megállt. — Ugye, baj van? Nevetett. — Baj nincs... ?— Cigarettát vett elő, és rágyújtott, nagyot szippantott, és kifújta a füstöt a hűvös tavaszi utcába. — , Látja, hogy nincs, mert szabad cigarettáznom... — Fuldokló köhögés állította meg őket. Mária keze Iván karján pihent mint erősítő, meleg orvosság. — Baj van ... — Dehogy... azt mondta Bálint, hogy pihenjek egy esztendeig, sok levegő, nyugalom, akkor nem lesz semmi baj... — Iván! — Tessék? — Mondanék valamit... Beértek a Kossuth Lajos utcába, a Holczer kirakata előtt Mária felujjongott. — Nézze, nézze, milyen szép az a ruha... nem az... az a fehér selyem... mintha menyasszonynak készült volna. 112