Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

nem kéne hivatalba mennie, akkor egész nap rajta ülne. Iván köszönni akarta, de Mária nem hagyta szóhoz jutni. — Csókoljon meg, szamár, és menjünk, Bálint professzor tíztől rendel. Készen van? — Várjon még ... — Nem, megyünk!... Bálint professzornál Mária kint maradt a várószobában. Iván egyedül ment be. Hosszú volt a vizsgálat, sokáig kopogtatta a tanár a beteg tüdőt, Iván belefáradt a sok mély sóhajtásba. — Mi a foglalkozása? — Szigorló mérnök. — Vizsga előtt? Iván bólintott. A tanár szeme komollyá mélyült, leültette Ivánt. — Hm, akkor vigyáznunk kell, mert a baj komoly. Iván hirtelen a szájára tette az ujját, és pisszegett. — Csendesebben, tanár úr... a menyasszonyom meghallja. Elmosolyodott Bálint professzor, felállt, és kinézett a várószobába. Csendesen folytatta. — Lám... jó, hogy szólt... a baj komoly, de azért nem kell megijedni, sok-sok levegő, nyugalom, nyitott ablak... Iván aggodalmasan nevetett a tanárra. — És cigaretta? — Nem bánom, néhányat naponta. Egy esztendeig azonban szó sem lehet a tanulásról... Iván szeme előtt minden elmozdult, szédülettel kapott a tanár keze után. — Csak ezt ne! Bálint professzor érzéketlen maradt. — Hja, ennek meg kell lenni. — Egy évig ... hisz ez borzasztó, éppen most... Magas, szívós ember volt a tanár, arcáról a megértés jósága hullott Ivánra. Kiszólt a várószobába Máriának. — Jöjjön be, kislány... Úgy álltak meg előtte, egymás mellett, az ítéletvárók izgalmával, mint két iskolás gyerek, kiket a tanító bácsi 111